Első fejezet

Sziasztok! Megszületett az első része a történetnek. Remélem elég jó lett ahhoz, hogy néhányan feliratkozzatok várva a következő részeket! :) 

Még mindig hallom a lövések fülsüketítő hangját. Még mindig nagyon közel vagyok hozzájuk, túl közel.

Sötét van. Az utcákat néhány méterenként egy-egy lámpa fénye világítja meg, de ez sem segít túl sokat. Nem tudom, hogy hol vagyok. Segítségre lenne szükségem, de veszélybe sodornám magam, ha telefonálnék.

A karomból lassan folyik le a meleg vér, egyenesen le a betonra, jelezve, itt jártam. A lábamat alig tudom emelni, félek, ezen is mély sebet ejtettek. Nem tudok tovább menni, muszáj lekötöznöm valamivel a karomon lévő sebet. Egy kisebb utcára sietek, neki dőlők a hideg téglafalnak és lecsúszok a macskakövekre. Leveszem a derekamra kötött vékony pulcsit és körbe tekerem a seben és  körülötte, majd megszorítom.

Újabb lövés hallatszódik, ezúttal sokkal közelebbről. Talán az utca végéről.

Nem maradhatok itt tovább. Muszáj visszaérnem a bázisra.

Felugrok, kinézek az utcára, majd rohanni kezdek, ahogy csak bírok.

A városnak ez a része még csendes, de mindenki tudja, mi fog bekövetkezni perceken belül. Az autók ajtaját golyók fogják díszíteni, az ablakok szilánkjai mind az üléseken fognak szétterülni, némelyik autó lehet fel is fog robbanni, de mindez teljesen megszokott erre felé.

Elég érdekes, hogy egy ilyen városban megszokott a gyilkolás.

Újabb és újabb lövések zaja szakítja félbe gondolatmenetemet és ránt vissza a valóságba. 

Gyorsabban szedem a lábaimat és befordulok a sarkon, átrohanok az utcán, átugrok egy kerítésen és szaladok tovább, be az erdőbe, hátra se nézve, hogy jönnek-e a társaim utánam. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de nem fordulhatok vissza. Ha visszafordulok, akkor ez az egész elbukna, miattam, mert nem hallgattam a vezetőségre. 

Rettenetesen félek. Minden porcikám remeg, ahogy egyre beljebb és beljebb kerülök az ismeretlenbe, azzal a tudattal, hogy bármelyik percben meghalhatok, ha nem vagyok elég óvatos. 

Ki kell zárnom ezeket a gondolatokat,a lövéseket, a sikolyokat a fejemből, el kell fojtanom a könnyeimet és csak a futásra szabad koncentrálnom. Egyiket a másik után, egyiket a másik elé, minél gyorsabban.

Átugrok egy kidőlt fát, letérek a kitaposott útról és egy leejtő felé veszem az irányt.  

Megcsúszom a reggeli esőtől nedves leveleken és sáros talajon, de megkapaszkodom a mellettem lévő fában. Neki támasztom a hátam, lehunyom a szemem és így maradok, egészen addig amíg egy robbanás fel nem váltja az erdő csendjét. A zajra baglyok szállnak fel a fákról és állatok patájának dobogása hallatszik valahonnan a közelből. Azonnal ellököm magam a fától és próbálok az eddiginél is gyorsabban futni a bázis felé. Ágak reccsenése hallatszik, amikor néha szerencsétlenül érkezik a lábam a talajra, és ettől csak még inkább gyorsítok, ha lehetséges ez.

Nem tudom mennyi van még hátra, nem merek megállni és megnézni.  A lábam rettenetesen fáj, a karomra rátapadt a rákötött pulcsi, és a futást megnehezíti a hátizsák és a fegyverek. Egyre jobban szédülök, és egyre bizonytalanabbul állok a lábamon, de tovább kell mennem. Nem adhatom még fel.

Előkeresek egy palackot a táskámból, iszom belőle, majd a maradékot a homlokomra öntöm, és visszarakom a táskába.

Meg teszek még néhány métert és kiérek egy tisztásra. Már nincs messze.

Keresztül rohanok a fák által alkotott körön, majd újra belevetem magam az erdő sűrűjébe.

Ahogy egyre beljebb haladok, úgy válik egyre ismerősebbé a terep.  Megkerülök egy sziklát és a közelében épített kis faházat, átfutok a kis patakon - aminek a forrása néhány kilométerre van a bázistól -, átugrom a széthasított fát és már látom is a fekete kaput, ami a biztonságomat jelenti.

Mindenem remeg, a karomat és a lábamat alig érzem már. Még pár lépés. – mondogatom magamban és megteszek még egy lépést.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy újabb és újabb lépéseket tegyek meg, de egyre jobban érzem, hogy nem megy. Megállok, a térdemre támaszkodok. Csak az jár a fejemben, hogy erőt kell gyűjtenem.

Hallom ahogy a kinyílik a kapu és valaki léptei egyre csak közelednek felém, felnézek, hátha felismerem. Alakját és arcát homályosan látom, de Őt bárhol, bármikor felismerném. Aedan az. A kezét felém nyújtja, de túl későn. Az erőm, és látásom elhagy, én pedig a földre esek.

                                                              *              *                *        

-   Jobban van?

-   Nagyon sok vért vesztett. Csoda, hogy életben maradt szegény. A lábát és a kezét bekötöztük, és annyi vért pótoltunk amennyire szüksége volt, hogy..

-   Ne mondja ki, kérem!

Miről beszélnek? 

Meg kell erőltetnem magam, hogy emlékezzek valamire, ami választ adhat a kérdésemre, néhány másodperc leforgása alatt beugrik. Újra megjelenik előttem az utca, a lerobbant épületek, a sok halott, a falra fröccsent vér, a lövések hangja.

Szemeim kipattannak, felsikítok. Nem érdekel, hol vagyok, és kik vannak itt rajtam kívül. Régóta tartogatom már ezt a magamban. Felakarok ülni, de valami visszatart, leszorít. Egy ágyhoz vagyok kötözve. 

Miért kötöztek le ide? Hol vagyok?

Könnyek folynak az arcomon. A kezemet rángatom, abban reménykedve, hogy kiszabadulok, de ennyire erős nem vagyok.

-  Engedjenek el! – ordítom és tovább rángatom kezemmel a bőrszíjat.

Ekkor két erős kéz nyom vissza az ágyra, miközben csitítgat, mint egy csecsemőt.

-  Am! Am nyugodj meg! Minden rendben van. Biztonságban vagy! – suttogja közelebb hajolva hozzám.

-  Mégis hogy mondhatsz ilyet? Tudod hányónkat hagytam odakint? Hányónkat hagytam odakint meghalni?  - ordítom rá, hiába nem ő volt a hibás.

-  Nem tudtad, mire vállalkoztál. Nem a te hibád volt.  - nyugtat tovább, mintha meg se hallaná, amit neki mondok – Kérlek ne okozz magadnak több sérülést. Ne bántsd magad még jobban. Nem áltál még erre készen, nem lett volna szabad rád bízni. Nyugodj meg. Rendben? – kisimít egy kósza hajtincset az arcomból és homlokon csókol – Életben vagy és most ettől nincs fontosabb.

-  Légy szíves szedd le ezeket a szíjakat. Nem érzem magam olyan állapotban, hogy így kelljen feküdnöm.  – váltok nagyon gyorsan témát.

Felnevet és szépen lassan, komótosan kezdi el kicsatolni a fájdalmat okozó bőrt.

-  Nem is azért lettél lekötözve  – mosolyog kajánul –, én kértem meg külön a nővért erre. Tudod, abban reménykedtem, hogy ha felkelsz szórakozunk majd egy kicsit és..

-  Aedan! – szólok rá figyelmeztetően, ugyanis a nővér még mindig bent volt.

-  Oké-oké! – emeli fel a kezeit védekezően. – Fogalmad nincs, mit hagysz ki. – rám kacsint és laza mozdulatokkal kiszabadítja mindkét karomat és lábamat.  – Hozok neked egy kávét vagy forró csokit, és valami ennivalót. Szükséged lesz még ma az erődre. – ajkait az enyémekre szorítja, többet követelek, de őt ez nem igazán érdekli.

Ellép az ágytól, és lazán az ajtóhoz sétál. Lenyomja a kilincset, kilép a szűk folyosóra, de még mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, visszanéz rám.

-  Szeretnélek itt találni, amikor visszajövök a reggeliddel.

-  Úgy beszélsz, mintha meg tudnék szökni előled.

-  Úgy beszélsz, mintha meg akarnál szökni előlem.

-   Éhes vagyok Aedan.. – motyogom elrejtve a vigyort az arcomon.

-  Máris jövök!  - bólint és becsukja maga mögött az ajtót.

Ahogy hiánya betölti a szobát, gondolataim újra arra az estére terelődnek. 

Aedan nem tudja, hogy ezzel még koránt sincs vége. Ez csak az első lépés volt a cél felé, és messze van még az utolsó.  Tényleg nem tudom, hogy mire vállalkoztam, de ott és akkor nem tehettem mást.

Nem futamodhatok meg, ezt már végig kell csinálnom, mert a vége ugyanaz lesz..nem dönthetek efelől, de afelől igen, hogy mikor és hogyan következik be, és afelől is dönthetek, hogy kik haljanak még meg emiatt..De nem kell több embert elveszítenem, egyedül is végig tudom innentől csinálni, csupán okosan kell játszanom. Nem tudom, hogy fogok mindenki eszén túljárni, de meg fogom csinálni. Meg kell csinálnom.