“Van egy röpke pillanat, amikor felébredsz reggel, és még nincsenek emlékeid. A boldog üresség. Az áldásos vakfolt. De nem tart soká. És hirtelen eszedbe jut, hogy ki vagy, és mi az, amit el akarsz felejteni.”
Azt hittem, újra tudom kezdeni az életemet. Azt hittem, tovább tudok lépni. Reménykedtem, hogy kiírnak a forgatókönyvükből. Csak egy normális életet akartam. Ki akartam deríteni, hogy ki is vagyok valójában. Ki akartam törni a fogságból, valami olyat akartam csinálni, amit nem kényszerítenek rám.
Az egész életem egy hazugság, amire túl későn jöttem rá. Bárhová mennék, megtalálnának, és ők végeznének velem. Nincs menekvés.
Belerángattak gyerekkoromban, akkor amikor még fogalmam sem volt ennek a jelentőségéről. Ha tehetném, visszautaznék az időben, és nemet mondanék. De nem tehetem. Ez volt életem legrosszabb döntése, és nem változtathatok rajta. Álcázhatom magam, de Ők mindig tudni fogják, hogy ki voltam, és hogy ki vagyok.
Mindig én voltam a főszereplő, és nem áll szándékukban lecserélni.
Itt ragadtam, és lehet, hogy örökre itt maradok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése